Írta: Nagy András László, 2014. május 4

(...)

Nagyszerű dramaturgiai, helyenként bravúros filológiai munka eredménye a debreceni ALFÖLD SZÍNPAD MADARAK előadása is, ami a rendező Sóvágó Csaba érdeme. Arisztophanész komédiáján nem fog a kor: a varázs, amellyel az időtlen felhőkbe röpít, a fantázia. Állít valamit, és szavainak valóságértéket ad a költői erő – írja róla Szabó Lőrinc. Euelpidész és Peiszthetairosz, a hitelezők és a demokrácia elől megugró két athéni jómadár elé a megfelelő pillanatban egyszerűen kilép a bozótból a Bankává változott Téreusz király. A többi aztán magától megy. Peiszthetairosz vezetése alatt a madarak népe ég és föld közé megépíti Felsőkakukkvárt, ahonnan ostromzár alatt lehet tartani az isteneket és elcsaklizni a nekik szánt áldozati javakat: Zeusz átadja nekik a trónját, az egetverő szemtelenség és a határtalan gründolási láz hőse, a madarak új királya, a diadalmas Peiszthetairosz veszi át az uralmat.

Az örök mese él és hat. A darab fantasztikus keretében és egész atmoszférájában, az élősdi típusok nagy seregszemléjében lubickolnak a debreceni színjátszók. Az előadást rendező Sóvágó Csaba dramaturgiai érdeme, hogy a többezer éves szövegből jól követhető szövegkönyv, majd színpadi játék kerekedett. Az erős dramaturgi kézre nagy szükség volt, hiszen jól tudjuk, hogy funkcióját tekintve Arisztophanész műve korabeli kabaré, telitűzdelve ma már alig érthető és érdektelen napi poénokkal, korabeli közéleti szereplőkre tett utalásokkal, kitérőkkel. Sóvágó nagy dramaturg elődökre támaszkodhatott, hiszen Arany János kiváló fordításán korábban Révay József és Katona Imre is dolgoztak.

Az előadás gyakorlatilag díszlet nélküli, egy-két textíliával határolt intim térben játszódik. Igen szemtelen, de remekül működő szcenikai lelemény a világítás elhagyása, illetve 4-5 kis kézi fényvetővel való helyettesítése. A fényvetőket minden teketória nélkül az a szereplő veszi kézbe, amelyikhez a legközelebb van, annyit, amennyire szükség van, és olyan szögből, távolságról világítja meg az éppen zajló jelenetet, ahogy a szükség diktálja, annyi ideig, míg kell. Egy pillanatig sem zavaró, az eredmény pedig helyenként egészen különleges: gyönyörű, szépen komponált képeket viszünk magunkkal. Külön csoda, hogy soha, senki nem botlik, csavarodik a vezetékekbe.

Sajnos a fenti, lelkendezéssel határos dicsérő szavak csak nyolcvan százalékban igazak. Az előadás ugyanis csak nyolcvan százalékban tekinthető elkészültnek. Látszólag szellemes, azonban nem hiteles, olcsó lelemény az előadás zárása: a két diadalmas államalapító, mintegy grillcsirkeként kiárusítja korábbi társait, a madarakat.

Maga az előadás sem tekinthető befejezettnek. Kelemen Alexandra személyében kiemelkedően tehetséges, remek színészi adottságokkal rendelkező színjátszót ismerhettünk meg. Peiszthetairosza valóban motorja az előadásnak.  Sajnos túl túráztatott motorja. Túlzott energiával, szükségtelenül megemelt dikcióval indítja az előadást, amin a későbbiekben már nem tud változtatni. Intenzitást már nem, csak hangerőt tud növelni, azt is csak addig, amíg fizikailag lehetséges. Elemi erővel sodorja magával a többieket is. Emiatt az előadás egészében harsány, túlzott tempója miatt ritmustalan, kevésbé színes, mint lehetne. Egy hét próbával a valóban nagyon tehetséges színjátszó lány „helyre tehető”, és akkor szinte magától láthatóvá és élvezhetővé válik majd az összes többi szereplő valójában színes és élvezetes alakítása.  Ha ez megtörténik, akkor az évad egyik kiemelkedő eseményeként tarthatjuk majd számon az Alföld Színpad előadását. (A fesztivál III. díja, az MSZ-JSZ ezüst minősítése.)

Tovább a teljes cikkhez