Írta: Nagy András László, 2012. április 18

Április 5-6-án negyedik alkalommal került sor a Bihar–Bihor Diákszínjátszó Fesztiválra, amely idén első alkalommal egyben a Magyar Szín-Játékos Szövetség minősítő fesztiválja is volt. Érdekes, színvonalas, jóhangulatú találkozó volt, jellemzően Bihar, illetve Bihor megyei diákszínjátszók részvételével, de érkeztek előadások Budapestről, Brassóból, Székelyudvarhelyről, Szolnokról és Gyöngyösről is.

Derecske takaros kisváros, Debrecentől 25 kilométerre. Hajdúvárosi rangját Bocskay fejedelemtől kapta. Oktatási, kulturális intézményei - gimnáziuma, általános iskolája, óvodái, Művelődési Háza, Városi Könyvtára van. És egy már hagyományosnak nevezhető színjátszó fesztiválja, amely ez évben felvette az erdélyi magyar színjátszás megalapítójának és az első magyar kőszínház (Kolozsvár) igazgatójának, Kótsi Patkó Jánosnak a nevét, így tisztelegve a derecskei születésű színházigazgató emléke előtt.

Április 5-6-án negyedik alkalommal került sor a Bihar–Bihor Diákszínjátszó Fesztiválra, amely idén első alkalommal egyben a Magyar Szín-Játékos Szövetség minősítő fesztiválja is volt.

Érdekes, színvonalas, jóhangulatú találkozó volt, jellemzően Bihar, illetve Bihor megyei diákszínjátszók részvételével, de érkeztek előadások Budapestről, Brassóból, Székelyudvarhelyről, Szolnokról és Gyöngyösről is.

E sorok írója számára mindig is az amatőrszínjátszás legizgalmasabb kérdése a feladatvállalás mozzanata volt. Más szóval az, hogy milyen indíttatásból és milyen szövegkönyv alapján készülnek az előadások. A fogantatás szinte mindent eldöntő pillanata. A derecskei találkozó érdekes, újabb adalékokkal szolgált. Önkényesen ugyan, de leginkább ezt a szempontot szem előtt tartva számolok be a látott előadásokról.

Sokszor próbálkoznak a társulatok saját „művet” szövegkönyvet színpadra állítani vagy nem ismert szerzőket „felfedezni”. Ez hol sikerül, hol nem.

(...)

A debreceni Alföld Színpad egyike az ország legrégebbi és legkitűnőbb társulatainak, 1971-ben alapította Thuróczy György. Hagyományosan a társulat tagjai szoros közösséget alkotnak, ahol az együttlét legalább olyan fontos számukra, mint a szakmai fejlődésük vagy előadásaik sikere.

Negyven év tudása, a „nagy elődök” tapasztalata érezhető a jelenlegi társulat munkájából. Moliere Scapin furfangjai című komédiája igencsak testhez álló feladat a vásári komédián nevelkedett színjátszók számára. Iskolázottságukról (és féktelen komédiás kedvükről) meggyőződhettünk a művelődési ház előtt tartott spontán Hans Sachs előadásukból is.

Sóvágó Csaba rendező – látszólag – a háttérbe húzódik, hagyja játszani a színészeket, akik lubickolnak jól kielemzett figuráikban és helyzeteikben. A nézők nagy örömére győzik humorral, lendülettel, karakter-formálással. Színész-színházat láthattunk, amely öntevékeny előadások esetében ritka kincs.

A rendező háttérbe húzódása látszólagos: az előadás szinte minden pillanata kidolgozott, a nagyon is kusza, félreértésekkel, intrikákkal teli történetet pontosan, jól követhetően meséli el, nagyon egyszerű és jól működő szcenikai keretet teremt, minden eszköz, kellék, összekötő zene – azon túl, hogy jól szolgál – „szól valamiről”. A társulat erejét bizonyítja a két, mintegy szcenikai segédelemként közreműködő színjátszó lány odaadó figyelme és szinte észrevétlen, de mindvégig érvényes reflektálása a színpadon történtekre.

Az előadás motorja a két remekül komédiázó apa, akik igazi comedia dell’arte színészekhez méltón kidolgozott „számokkal” rendelkeznek, és ezeket pontosan állítják az adott szituáció szolgálatába. Kovács Sándor „síró-áriái” felejthetetlenek. Nagy dolog, hogy a nyíltszini verés – a darab csúcspontja – tökéletesen megoldott.

Az előadás méltán aratott úgy szakmai, mint közönség sikert.

Tovább a teljes cikkhez