„Ifjú szívekben élek…”

Írta: Sóvágó Csaba, 2007. április 17.

1990 óta vagyok a Porcsin László vezette Alföld Színpad tagja, amely időszak történetét meglehetősen nehéz lenne pontosan rögzíteni, és talán hiábavaló is. Hisz aki nem volt színpadtag, annak mindez unalmas lehet, aki pedig ezen időszakban e közösségbe tartozott, annak lehet, hogy más klubest, fesztivál, előadás volt igazán nagy élmény. Ezért csak arra vállalkoznék, hogy néhány olyan gondolatot rögzítsek az 1990-2004-es időszakból, amelyet én mint vezető fontosnak tartok továbbvinni.

A kilencvenes évek elején kezdődő történelmi korszak nem kímélte a színpadot, hisz a rendszerváltással bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások a színpad létezését is befolyásolták. Míg a hetvenes-nyolcvanas években a színpadot még természetes módon tartotta fent a Kölcsey Művelődési Központ: önálló próbahelyiséget adott, a produkcióink önálló költségvetéssel rendelkeztek, addig az elmúlt időszakban meg kellett találni azt a szervezeti-jogi formát, amiben létezhetünk, fennmaradhatunk, sőt ÉLHETÜNK!
ÉLHETÜNK!!!... Aki a színpad közösségében létezett, az tudja, mit jelent az a kifejezés, hogy „alföldes vagyok”. Többet jelent annál, hogy színjátszók vagyunk, próbákra eljárunk, és előadásokat csinálunk. Egy olyan alkotó közösséget jelent, amelyre többen mondják azt, hogy olyan, mint egy család. S mint tudjuk, a családi élet idő- és helyigényes. Az idővel még tudtunk gazdálkodni, de helyügyben a kilencvenes évek óta örökös harcot vívott a családfő, Porcsin Laci.
Minden művészeti csoport működését a vezető egyénisége határozza meg. Porcsin Laci olyan vezető, „családfő”, aki vállalta a konfliktusokat, egyszerre volt útkereső és nevelő. Szakmai irányításában folyamatosan új utakat keresett: soha nem bújt és bújik elhasznált panelek mögé még akkor sem, ha esetleg többször rendez egy darabot. A munkamódszerekben is állandóan az újat kereste: volt, amikor együtt írtunk darabot (Piroska és…, A vak és a sánta), voltak közös dramatizálások, volt a csoportra írt előadás (Egri nők), amelyben az amatőr színjátszás és annak paradoxonjai is megjelentek. Bár tragédiát nem rendezett, mégis rendkívül sokszínűek a munkái, amelyek az abszurdtól a groteszken keresztül, a tragikomédián át a mesejátékig ívelnek. Szakmai nevelését bizonyítja, hogy volt időszak, amikor színházi pályára többen is indultak ebből a közösségből. Porcsin Laci számára a közösségi és a szakmai lét együtt jelentette az Alföldet.
Különös gonddal figyelt s nevelt bennünket vigyázva arra, hogy a közös asztalra mindenki letehessen valamit, s mindenki annyit vegyen el erről az asztalról, ami megilleti. Az egyéniség találja meg a helyét a közösségben, mert ha a közösségben ki-ki megtalálja a maga helyét, a színpadon is kinyílhat. Tette ezt úgy, mint a jó földműves, aki tudja, hogy nem kel ki minden mag, de az esélyt meg kell adni mindegyiknek. S vállalta mindezt konfliktusok árán is.
Porcsin Laci egy igazi kötéltáncos, aki egyszerre egyensúlyoz az alkotói pokol s mennyország, azaz a szakmai igényesség és a közösség morális védelme között, hogy a végeredmény az lehessen, hogy az Alföld Színpadból ALKOTÓ ÉS TISZTA EMBEREK lépjenek ki a világba. Hogy ez nem mindig sikerült? Talán. De az biztos, hogy Porcsin mindig fölállt, mindig visszakapaszkodott a kötélre, s adott minden pillanatban egy rendkívül erős, szilárd és tiszta értékrendet, amelyhez mindig igazodhatunk most is.

 

Debrecen, 2007. április 17.

Sóvágó Csaba