„Az élet él és élni akar”

 Írta. Porcsin László, 2007. április 16.

A Kezdetektől tagja vagyok az Alföld Színpadnak. Ezért történeti áttekintést írnom értelmetlen vagy nagyképűség volna, hiszen a legerősebb szándékkal sem tudnám kikerülni az erős érzelmi szálakkal szőtt szubjektivitás, elfogódottság bonyolult és életveszélyes hálóit. Nevetség, érdektelenség, szánakozás, jobb esetben közömbösség kísérné erőfeszítésemet.

Azt hiszem, jobb megközelítési és megértetési lehetőséget nyújt, ha korszakokra bontom a 35 éves Alföld Színpad életét és azok azonos szempontú vizsgálatával igyekszem föltárni az érdeklődők előtt: miért, hogyan is élhet egy amatőr színpad ilyen hosszú ideig? És még nincs vége! Kimúlás, végelgyengülés helyett íme az újabb életerős „dobásuk” a 2007. április 18-25-e között megszervezett és lebonyolított nemzetközi projektje, mellyel nem kompként, DE! – már HÍDKÉNT – köti össze hazánkat, Magyarországot s benne Debrecent Északkal – Lengyelország, Déllel – Bulgária, Görögország, Kelettel – Románia és Nyugattal – Dánia.

Az első korszak: THURÓCZY GYÖRGY nevéhez kötődik. Ő alakította az együttest 1971-ben.
Nézzük csak honnan is érkezett ez az ember? A debreceni színházi közönség nyílván tudja, hogy a Thúróczy bérlet édesapja emlékét őrzi. Azt már kevesebben tudják, hogy édesanyja is színésznő volt.

A II. világháború előtt bejárták szinte az egész országot: hol ide, hol amoda szerződve. Sokszor éltek szerződés nélkül, de a művészházaspárnak meg sem fordult a fejében, hogy föladja.
Mindenesetre gyerekkorában megszokta, ösztönösen megtanulta(?), az a legjobb, ha mindenütt otthon tudsz lenni a világban. Később, mikor az akna szétvitte a lábát, a fiatal hadnagy orosz fogságba került, s itt vette mindannak hasznát, amit gyerekkorában tanult, vagy tán örökölt is. A TÚLÉLÉSRE CSAK A HOMO LUDENSNEK VAN ESÉLYE! – megpaprikázva, sózva, borssal meghintve. Így aztán a már zsebében lévő jogi diplomával, melyet szülői kérésre szerzett meg, semmire sem ment ott, ahol a humornak, nevetésnek volt csak életmentő szerepe. Ez egyáltalán nem mond ellent annak a ténynek, hogy emlékezetből „összedobták” a Hamletet és azt is játszották, többek közt. No, de kik?! Akik életükben nem láttak még színházat! Ugye, hogy jó móka: a szó legnemesebb értelmében. Mire hazakerült kétéves hadifogságából már megváltozott a világ idehaza.

Származása miatt ügyvédi, jogászi, egyáltalán értelmiségi életpályáról nem is álmodhatott. Hol itt, hol ott „irodakukacoskodott” és talán bele is hal, ha meg nem menti életét újra a játék, a humor. Amatőrökkel persze: „ez csak magától értetődik”. Sok együttesben megfordult, a híres Sztanyiszlavszkij Stúdió tagjaiból még ma is élnek és sokan emlékeznek rá szeretettel. Humorára, kópéságaira és szakmai felkészültségére -, „ahogyan az az amatőrökkel tudott bánni!” Hát persze: a fogságban tanulta, ahol szerző, színész, díszlet-jelmeztervező és kivitelező, díszletmunkás, nézőtéri berendező…stb – ként módja volt rá, hogy megtanulta a szakmát s kialakítsa a saját munkastílusát, filozófiáját, esztétikáját. „Hát nem tiszta mázlista volt ez az ember?!” Ráadásul jogi doktorátusa van! Azt persze nem merték megkérdezni akkortájt, talán maguktól sem, hogy akkor miért dohánygyári bérelszámoló? 1956 után, valamikor, végre bekerült a Csokonai Színházba dramaturgiai beosztásba. Ez olyan státusz volt a színházban, mely könnyen frusztrálhatja az agilis alkatú embert. Kitörni ebből a helyzetből nemigen lehet, bár megpróbálta. Rendezni kezdett, nem is sikertelenül, de most tapasztalta igazán az alkotó szellem kalodába zártságát – a kor „kívánalmai szerint”. Vérmérséklete, érzékeny idegrendszere nem is bírta sokáig a státusz rákényszerítette „fogságot”. Kitört, természetesen a rá jellemző módon: alaposan beolvasott az összes „talpnyalónak, seggnyalónak”. Másnap beadta a felmondását és ezután már csak nézőként járt színházba. Kiküldték vidékre, népművelőnek. Ott szem előtt van, nem csinálhat nagy zűrt.

Aztán később enyhült körülötte a légkör, így be merték hozni újra Debrecenbe a Megyei Művelődési Központba. Mert az emberekhez értett és szerették is mindenfelé. Jellemző, hogy amikor már operálhatatlan rákkal feküdt klinikán szobatársait azzal szórakoztatta, hogy Shakespeare és Dosztojevszkij komikus jellemformáló módszeréről tartott nekik előadást, melyet harsány hahotázások szakítottak meg, igen sűrűn. Tehát az egyszerű emberekhez a humor nyelvén eljuttatta a két nagy írót, és azok gondolatait. Ki tudja talán ezektől a nevetésektől gyógyult meg valaki? No, persze a ráknak semmi humora s mégsem abban halt! De ez már…
Thúróczy György névnapja éppen e kiadvány megjelenésével esik egy időbe 2007-ben: április 24. Szt. György napja. Emlékezzetek rá kik ismertétek, gyújtsatok egy szál gyertyát ti,, kik szerettétek!
E rövid bevezető is elég magyarázatot ad rá miért is alapította az Alföld Színpadot 1971-ben, amint Debrecenbe került. Nem tehetett mást, ha mást kellett volna tennie – a munkáján kívül, amit szeretett, különösen utazgatni a megyében és beszélgetni az emberekkel, amiről ők akartak – minden bizonnyal hasonló csapdába esett volna, mint a színházi tevékenységeivel. A nagy kérdésre, miért alapította a színpadot(?), íme, a rövid élettörténete is megadja a választ.
De van még más is: számlálatlan mennyiségű verset tudott, fejében volt az ismert drámairodalom összes szereplője. Nővérével egyik nyáron csak Dosztojevszkij stílusban éltek – elolvastak tőle mindent -, máskor Shakespeare, megint máskor József A., majd Radnóti. Aztán Ady volt a nyár meghatározója…stb. Elképzelni egy ilyen embert tárgyalóteremben? Ügyészként végképp nem, de a védelem sem az ő kenyere: ahol a per megnyerése a cél, a siker minden rafinériával, nem pedig a „való” kiderítése. Az a tudomány vagy a művészet feladata. Még a filozófusokat is fenntartással kell kezelni, mondogatta, mert nem egy zseni korán megőrül, de még az utókor is későn veszi észre: mire már nemzedékek nőttek föl téveszméin!
Természetesen mindenkinek megadta a tévedés jogát, a művészekkel sem volt elfogult, sőt! Mégis a legtiszteletre méltóbb emberi tett – erkölcsi elve szerint -, a való keresése, kutatása, felfedezése, közismertté tevése volt.

Mindenki ott ahol van, ahol a leghasznosabb lehet! Mondta ezt, sokszor meg is szenvedtem, hogy nem így van, de elveiből nem engedett. Ő ne tudta volna mennyire nincs rendben a NEMBELI EMBER élete?! „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” József A.

Nos, megalakult a színpad, 80-85 jelentkezőt hallgatott végig. Aztán elkezdődtek a képző-műhelymunkák. Először szöveg nélkül, majd improvizált szöveges helyzetgyakorlatok, míg elérkezett az első kötött-szövegű produkció próbaideje. Ekkor derült jki a gyerekek számára, hogy a színjátszás tényleg több mint egy hétköznapi: Most mutasd meg! játék. Akkor még nem ismertük Anthoni Hopkins a színészetről megfogalmazott alapigazságát, nem szó szerint, így hangzik:

A színészet a világ legegyszerűbb /legkönnyebb?/ dolga; nem kell játszani. Műsorpolitika. Önmagában e szó semmit nem jelent. Egy amatőr együttesnél gyorsabb a fluktuáció, mint a színházban, akkoriban pláne, volt. A gyerekek felnőnek, katonáskodnak a fiúk, a szülők félteni kezdik lányaikat s egyre rövidebbre fogják a pórázt, más városba mennek egyetemre, főiskolára, mások megnősülnek, férjhez mennek…stb. Tehát rövid idő marad arra, hogy szakmailag értékes színjátszót nevelhessen belőle a vezető. Azért a kép nem ennyire sötét. Mindig akadnak „megátalkodottak”, akik katonaság után visszajönnek, egyetem után visszajönnek /ez ritkább/, és akiket házasság, szerelem sem tántorított el a színjátszástól. Mi olyan jó abban? – kérdezik ártatlan tudatlansággal a laikusok. Az ilyeneknek még azt sem mondhatni, hogy próbálja ki. Mert azt elmondani nem lehet. Olyan, mint a szerelem: évezredek óta kutatja a titkát az irodalom, képzőművészet, filozófia, biológia…stb.., de mind csak mond róla ezt-azt. Megmondani, mi is ez valójában, még senkinek nem sikerült. Ilyen a színjátszás szeretete: szerelmes szenvedély, melyről azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy nekünk mit ad, miért jó, miért nélkülözhetetlen szellemi – érzelmi táplálék? KELL! SZÜKSÉGEM VAN RÁ.
Thúróczy Györgytől kapni pedig különleges gyönyör volt. Szerkesztett nekünk versműsort, de kísérletezett: 1. Szétszedte Ady verseit s a darabokból egy Ady képet, EGY olyat, amilyen benne élt, applikált össze. Ám mindezt már úgy tette, hogy szerkesztéskor színpadi képekben látta a készülő művet és azt is tudta ki, melyik verset, részletet, milyen gondolati aspektusból fogja mondani. Más kísérletében egy verset választott és azt képpé alakítva jelenítette meg a színpadon. /Pl. Váci M.: AZÓTA c. versével/. A Területi döntőn igen nagy port kavart az előadás körült kialakult vita. Emlékszem az egyik bp.-i főmufti-főokos azt mondta nem rossz, érdekes, de azért a kísérletezésnek is van határa /határt kell szabni/ pontosan nem emlékszem. Thúróczy Gy. fölállt és megkérdezte tőle: „Őszintén…! Te ilyen hülye vagy, vagy ennyire gyáva?” Óriási botrány kerekedett, s TV hiába vállalta, hogy leadja, nem juttatták a műsorunkat az országos döntőbe.

2. Rengeteg emlékműsort /hagyományosan szerkesztettet is/ készítettünk épp/vagy a közelmúltban/ meghalt költő emlékére. Sok élő költőt köszöntöttünk műsorral születésnapja alkalmából. És természetesen napi táplálékunk voltak a klasszikus költők: Horatius-tól – napjainkig, minden izgalmas költő, Nagy Lászlóig, Ladányi Mihályig…stb.
Mindenki a saját ízlése szerint képviseltette magát a versestéinken, fenét rendeztük ezeket – életünk szerves része volt, mint az étel – jött magától: kocsmában, parkban, próbák utáni spontán együttlétkor, házibulikon…stb. Abban az időben bizony nem csak nekünk kellett a vers: a vers és irodalmi előadásaink nézőtere mindig tele volt. Igaz: T.Gy. nagyon izgalmas versértelmezései joggal vívták ki e népszerűséget.

Rengeteg emberi szenvedést jelenítettünk meg műsorainkban, előadásainkban. A szenvedés átélése, tapasztalása /háborúban, fogságban, utána itthon…/ alapvető életélménye volt.
Az emberi szenvedés mindig fájt neki. Ha azt látta valaki szenvedést okoz másoknak – a dühtől – szinte kivetkőzött magából. Ha váratlanul puhára lépett, elvesztette önuralmát idegei fölött: a háborúban egyszer éjjel egy lövészárokban meneteltek és végig érezte mennyire síkos a gödör alja és mennyire göcsörtös a talaj. Amikor virradni kezdett akkor látta meg, hogy egész éjjel hullákon tapostak. Az ilyesmi nem tűnik el soha az emberből. Etikája, esztétikai ízlése, erkölcsi elvei: egész értékrendje kialakításában döntő, ha nem meghatározó szereppel van jelen. Csak rabjává ne váljék az elme az efféle élményeknek, mondogatta /sorstársaira utalva/, mert elveszett: a múlt fogja marad, mintha fölépítené és magára zárná saját „börtönét”. T.Gy.-t, aki úgy tudott komédiázni, nevetni és nevettetni, mint ő, ez a veszély nem fenyegette.

A kor divatos szakmai zsargonja volt az „amatőr színjátszás paradoxona”, azaz nem művészekkel, szakmailag képzetlen színjátszókból álló együttesből kellett a rendezőnek művészi értékkel bíró színpadi produkciót létrehozni. Sikeres produkció megvalósítására – ezt anno még nem gondoltam át – tehát csakis olyan csoport készülhetett reménnyel, amelynek a vezetője művész volt és természetesen kisujjában volt a szakma; oly mértékben, hogy maga úgy érezte, semmit nem tud a szakmáról. Akkor sem volt előre biztosított, hogy sikerül a paradoxont feloldani. Mivel a mi vezetőnk T.Gy. volt, az állítást abszolút igazságként el is fogadtuk.
Visszagondolva: mit érezhetett a képzetlen, ösztöneire hallgatva rendező együttesvezető a fesztiválok szakmai vitáján, e paradoxon folytonos hangoztatása közben?! Mégis az 1970-es években 16-17 ezer amatőr csoport működött rendszeresen az országban. Az élő színház amatőr, hivatásos, soha nem hal meg. A válság az éltető eleme, mondta mindig T.Gy. Lehet az politikai, gazdasági, erkölcsi, esztétikai, filozófiai, színházi…stb. mindegy. Ha nem lennének, akkor halna meg az élő színház, mert akkor talán a homo ludens is kihalna. Keserű nevetéssel tette hozzá: „de azt már nem éri meg az emberiség”.

Szakmai képzésünkről messzemenően gondoskodott. Minden nyáron színjátszó és amatőr rendező-képző táborban vettünk részt. Itt nőtte ki magát képzetlen színjátszóból: képzett színésszé majd rendezővé e sorok írója is. Vallotta, hogy a színészet alapvető elemeit meg lehet tanulni, mint bármi más mesterség alapfogásait. Aztán a tálentumtól függ, mit, mennyit és milyen esztétikai színvonalon tesz hozzá, használja, az elsajátított technikai tudást és fejleszti e tovább magát…?vagy…? És itt hozzátette, a játék annál élvezetesebb, minél bonyolultabban tudjuk játszani. Jó, a legjobb, ha ezt maga tapasztalja meg a fiatal.

Minden alkalmat megragadott, hogy szakembert szerezzen tanításunkra: pantomimet, színpadi verekedést, táncot, éneket, beszédet, színpadi mozgást oktató művészpedagódusok rendszeresen jártak hozzánk: Bp.-ről, Db. Csokonai Színházból, zeneiskolából…színészmesterségre ő tanított minket. Emlékszem az egyik legdöbbenetesebb élményem az volt, amikor egy próbát így kezdett: „Na, gyerekek a mai feladat; semmiből jönni – lenni – majd semmivé válni.” Nem is értettem. Aztán két-három kísérletezés után, melyet a bátrabbak előttem vállaltak, megvilágosodott az elmém. Születés – lét, értelemmel – elmúlás. Ma is meleg szívvel emlékszem ötletemre és az eljátszása utáni spontán tapsra társaimtól. Talán abban a pillanatban pecsételődött meg a sorsom: valahogy minden úgy alakult azóta is az életembe, ahogy akkor stilizáltan eljátszottam.

Emberi tulajdonságai közül az extravertált alkata volt a legjellemzőbb. Szomjúhozta a társaságot, hihetetlenül érdekelte az emberek gondolatai, bajaik, bánataik, örömeik…minden. E miatt vonzotta az embereket „…kopogtatás nélkül…”, bemehetett hozzá bárki és nagyon fájt neki, ha valaki búcsú nélkül, végleg elment.

Empátiája rendkívül kifinomult, érzékeny idegrendszerének is köszönhetően, mágnesként működött: erővonalait átviszi a vele kapcsolatba kerülő /anyagba/ emberbe és úgy viselkedik vele, mintha egyek lennének. Csak a mágnesnél nagyobb erő szakíthatja el őket egymástól. Jó volt vele lenni!

Ha jelezte, hogy próba után ő is velünk jön egy sörre, nem volt tag, aki kihagyta volna az ilyen alkalmakat. Minden próba végén elmentünk „leöblíteni” az instrukciókat, de akkor 10-12 főnél szinte sose voltunk többen. Ám, ha Ő jött; össze kellett tolni az asztalokat, hogy mind a 25-30 tag egy asztalhoz ülhessen. Ilyenkor a kartag egyenrangú ember volt a vezető színjátszóval, ami ugye próbán nem adatott meg. Ám az ilyen együttlétek, akárcsak a zártkörű klubrendezvényeink, különösen alkalmasak voltak a kompenzációra. S erre, mind egyén, mind a csoport szempontjából nagy szükség volt. Ilyenkor az összes felgyülemlett feszültséget föloldotta, a lelkeket „kisimította” és erre még neki is szüksége volt. A közösségi élet volt a vesszőparipája minden alkotó munka kapcsán is. Akkor ennek jelentőségét még nem ismertem föl. Csak mikor rendezgetni kezdtem az ÖREG szárnyai alatt, tudatosult bennem, hogy a próbákon kívüli együttlétek nélkül soha nem válhattak volna alkotóelemmé, erővé, kapcsolattá…stb. Egy példával talán tudom érzékeltetni: Tom Stoppard drámaíró jegyzi a „Szerelmes Shakespeare” c. Oscar-díjas film forgatókönyvét. Ebben a filmben bukkan fel többször – ahogyan az alkotó elmében is rendszeresen -, hogy mi lesz ezután? – hogyan oldjam meg ezt vagy azt? – Képtelen vagyok megbirkózni a problémával!...stb.

És akkor a fiatal Shakespeare úgy érzi, rádől az ég, mire egy öreg barátja /vén színházi róka/ megnyugtatja: - Nyugi, meglesz. És amikor a végsőkig feszül szereplő, néző, „NA AKKOR MEGLESZ?” Elérkezik a néző, szereplő szerint az utolsónak már szinte nem is nevezhető pillanat, mindenki lemond róla, nézőtéren, filmvásznon egyaránt, hogy „meglesz”. És akkor – MEGLESZ!!! – De hogyan? – kérdezi Shakespeare öreg komáját. Akkor az két titkot árul el neki az alkotás lényegéről: - Nem tudom. Ez benne a titok. De mindig bejön. --- Eddig a nem szó szerinti idézett filmrészlet, amely reményeim szerint rávilágít arra, hogy a titkok ott vannak a közösségben, a megoldások ott vannak a színjátszókban, a lelkekben, a gondolatokban, a tudat mélyén valahol, de senki nem tudja kiben mi, kikben mi, kikkel – hogyan, mikor, hol, miért…? A lényeg teret, időt, lehetőséget kell adni az éltető és indukáló alkotóelemének – energiának. Különösen, hogy fiatalokról van szó! Ebben az emberi tisztelettel, szeretettel, szerelemmel, barátsággal állandóan feltöltődő erőtérben nevelkedtem én Thúróczy György atyai szeretetével irányítgatva az Alföld Színpad második korszakának a vezetőjévé olyannyira élvezve ezt az ÉLETET, hogy tizennyolc év után tudtam csak átadni a stafétabotot. Nem volt könnyű! De Sóvágó Csaba pontosan az az ember, aki azért született, hogy az Alföld Színpad méltó örököse legyen a vezetői, rendezői poszton. Szakmai s emberi kvalitásai nagy ALKOTÓ ÚTRA predesztinálják Őt. Nem tudom, hogyan, „…de ez benne a titok!”

Debrecen, 2007. április 16.
Porcsin László